2012. május 22., kedd

nE0.cRYsis: Mit jelent a barátság?


Szervusztok.

Sajna elmarad a tervezett sorozat- gyilkolás, ugyanis kiderült, jól benéztem és már volt az illetőről itt a régmúltban egy poszt. :P

Így ami mostanában emésztgetett és foglalkoztat most engem, arról fogok írni neketek, s most anti- információáramlás következik, egy "hangosan- gondolkozás", ugyanis jól tudom, szerettek gondolkozni és beszélgetni is, ezért most egy igen kényes témát hoztam nektek, biztosan ti is elméláztatok már ilyesmin.

Tehát legyen a mai beszédtémánk- mit jelent a barátság? Mi az a barátság? Mit jelent számotokra a barátság? Szükségünk van egyáltalán barátokra?






Minden bizonnyal van.

Különös, valahogy nagyon sok beszélgetésemben feljött már, hogy én például már "nem tartok" barátokat. Talán balfasz vagyok vagy született remete vagy már teljesen gyenge. De kiket nevezhet az ember barátainak? Kik azok a barátok? Vannak egyáltalán barátaink vagy voltak valaha? 

Lássuk mit mond a magyarok információ ásza - a wiki:
"A barátság egy összetett, támogató emberi viszony. Tartalma és meghatározása koronként és kultúránként eltérő, valamint az alanyok társadalmi helyzete és személyiségjegyei is befolyásolják. A barátság egyéni vonatkozásban lelki, vagyis érzelmi, anyagi és kognitív erőforrás. A barátság az egyik emberi kapcsolat, mely emberek között alakul ki több örömteli találkozás, beszélgetés által. Jellemzi a kölcsönös elfogadás, rokonszenv, szeretet, bizalom, szövetség, együttérző képesség, nyitottság, törődés." - blabb blabb blaa és tovább...


A barátaink nem csak úgy "vannak" és kavarodnak mellénk- nem. Az ember tudatosan válogatja és választja ki a barátait. 

Így lehetséges az is, mint ahogyan én tudatosan nem választok és tudatosan elkerülöm a kapcsolatok továbbfejlődését, és mi lassacskán és eredményesen leépítettük magunk körül az összes nem kívánatos barátot, olyan precízióval és alapossággal, hogy ma már szinte egy sincs. És itt jön a csízió- nem is szeretném, hogy emberekhez kötődjem, hogy valakiért újra felelős legyek, hogy valaki iránt újra érdeklődjek, hogy valaki a mindennapjaim része legyen- valahogy tehernek érzem a barátságokat- így 24 évesen. Átértékelődött bennem ez a szép és valójában nemes és csodás dolog, számomra ez a szó kellemetlen légvárrá vált.

Normális dolog ez? Valószínűleg nem az, hiszen alapvető és elsődleges emberi kapcsolat a barátság, az ember társas lény és vágyik a társas kapcsolatokra- de ez valóban így lenne?

Tudjátok, én az a tipikus alak vagyok, aki rejtve megy fel a letiltott emberek közé msn- re, majd fél perc után rájövök, hogy tulajdonképpen inkább senkivel sem szeretnék beszélgetni, magyarázkodni, sem kérdezősködni, sem megtudni hogy van, vagy elmesélni én hogyan vagyok. Nincs ínyemre a kínos csöndekkel tarkított kommunikáció, így inkább bele sem merülök azokba- de talán ezzel nem vagyok egyedül. 

Sajnos óriási hibám az, hogy oylan dolgokat bánok meg, amiket még meg sem tettem. Így az elmúlt időkben igazából mindent megteszek, amire csak kedvem szottyan- mert így legalább van okom majd a bánkódásra és nem csak a semmiért emésztem magam. :D A legnagyobb butaság olyan dolgot megbánni, amit még meg sem tettünk.

Facebook- társadalomban élünk. Mindenki mindenkivel mindent, ismeretlenek az ismerősök, és ostobaságokról csacsogunk csak úgy unalmunkban- lényegében mindegy, csak repüljenek a kilobitek meg a bájtok, repüljenek a percek, üssük el az időt, mert nincs kedvünk aludni vagy tanulni vagy élni. Persze van aki a munkáját intézi rajta, ellenőrzi a párját vagy figyeli a gyerekét, ki tudja?- az emberi perverzió és fantázia határtalan. Facebook mindenhol. Megköttetnek a facebook- barátságok és már biztosan szaladgálnak a facebook- szerelem gyerekek is a nagyvilágban. De ezek valós kapcsolatok? Persze lehetnek táptalajok- de hányszor is eresztenek gyökeret? Csepp a tengerben... Valós kontakt lenne ma már egy email és valós-e a virtuális valóság? Helyettesíthet egy egész embert, egy tartalmas beszélgetést négy- vagy sokszemközt a klaviatúra vagy a kamera?

Információs társadalomban élünk. És minden, amik és akik vagyunk, amit fontosnak vélünk közölni és adni magunkból egy kattintással letölthető a személyi számítógépre meg az iPhone-ra meg bárhová vonaton, repülőn, mocsárban és árokparton, oda ahová csak akarjuk.

Valahol lemaradtam. Valahol elmaradtam. Valahol elvesztettem az embereket. Elhalványodtam.

Valahol nem értékelem ezeket az odavetett ember- bit- morzsákat. Mindenki elszaladt az elektronika sebes áramlásával, s én csak állok és nézem, ahogyan elfelejtették az emberek az életet, az igazi valóságot. S valóban én maradtam- e le, aki várom és remélem, hogy léteznek még becsületes, valós és érző, gondolkozó emberek? Vagy mindenki fut az időért, a pénzért, valaki másért vagy valami másért és semmire nincs idejük, még a saját méltóságukra sem, nemhogy mások tisztelésére vagy emberszámba vételére.


S már nem érzem azt, hogy a mai társadalomban itt és most, ezekkel az emberekkel ezekkel a generációkkal érintkeznem kellene. Lehet nem is belőlem hiányzik valami, hanem belőlük- talán most az egyszer nem egyből magamban kellene keresnem a hibákat? Napról napra egyre inkább tehernek érzem az emberekkel való kapcsolatfelvételt. 


Sokan vannak akik a barátjuknak vallanak, vagy azt hiszik mi barátok vagyunk- de azt kell hogy mondjam, szomorú, avagy sem: nekem nincsen egyetlenegy barátom sem. Sok ember vesz körül, de nem a barátaim.

Mi az hogy barát? Különben is, mi az hogy barát??


A barátság egy megfoghatatlan dolog. És épp ennyire megfoghatatlanul hamar illan el az ember mellől a barátság, s a barátnak tartott személy. Mennyi- mennyi szoros barátságom süllyedt már el a feledés homályába, mennyi könnycsepp és ölelés az, ami már csak poros emlék, hány fiú és hány lány, akikkel azelőtt megőrültünk egymásért és manapság az sem jut eszünkbe évek múltán sem, hogy egy kedves szót mondjuk a másiknak, vagy írjuk a másiknak, vagy hogy csupán csak hogy gondoljunk rájuk. Elfelejtett barátságok- számtalan van mindannyiunknak.


Nektek mit jelent a barátság? Én már nem tudom, talán már nem is létezik- vagy csak olyan magasztossá tettem, hogy valójában senki nem ér el a valóságban erre a pontra?

És nem tudom használni sem a fogalmat, hogy valakire azt illessem- ó hát igen, ő a barátom.
Mit jelent számomra a barátság? Feltétel nélküli tiszteletet, figyelmet, érdeklődést. Nyílt, tiszta és egyenes beszédet. A barát az, akivel és akire mindig és feltétel nélkül van legalább egy percünk, hogy megosszük örömünket és bánatunkat egymással. A barát az, akivel szívesen leülsz meginni egy sört és beszélgetni akármiről. A barát az, akinek nem nyűg, hanem élvezet a társasága és a jelenléte. Szavak nélkül is megnyugtat, megóv és simogat a tekintetével- lényegében a barátod a részeddé válik.





Nos nekem nincsenek már barátaim, ugyanis nem feleltek meg ezen legalapvetőbb feltételeknek sem. Lehet én választottam rosszul barátokat, vagy ők voltak báránybőrbe bújt farkasok, de azt hiszem a hazugságok és a lopások és a lelki és testi sértések már régen kiesnek a barát kifejezésből!

A barátaimnak vélt emberek szép lassan mindenemtől megfosztottak- szép lassancskán mindenki tört magának egy kis darabkát belőlem, és így szép lassan én magam is elfogytam. 

Emberekkel dolgozom, és nap mint nap kedves - no meg nem kedves- emberekkel találkozom, és valahogy ők is kivesznek belőlem valamit- vagy én adom oda?- valamit, amitől mind inkább nem kérek az emberekből, mert mindannyian csak elvesznek a másikból, de magukból nem adnak. 
Jól érzem magam egyedül- mondhatnám is akár, de nem. Mert nem jól van ez így. Az embernek szüksége van kapcsolatokra- de mi van ha nem? Ha nem vagyok már erre képes- hogy megszelidítsek valakit, aki iránt felelősséggel tartozom majd ezután?


Egyedül kijelenthetjük- nemes egyszerűséggel, hogy szar. Barátok nélkül üresebb az ember élete. De valahogy azt érzem, hogy még kevesebb lennék és már nincs is türelmem az egész "barátságkötéses" dolgokra. 

Nem normális továbbá az sem, hogy régi barátaimnak írok levelet, s felhívom a figyelmüket arra, hogy szeretném, ha hagynák, hogy elfelejtsem őket. Már az emlékek is terhesek. Emberek, akik fontosak voltak egykor vagy fontosak nekem a mai napig, porosan állnak az emlékezemeben egy eldugott helyen. Ha ellepte őket az emlékezés, maradjanak ott- nem kell hogy hetente gondoljak olyan emberekre, akikre már nem kellene és aggódjam értük- nem kellene hogy foglalkoztasson az, hogy elfelejtjük őket, majd leporoljuk a barátságunk, majd megint hagyjuk, hogy beszőjék őket a pókok emlékezetünk padlásán. Normális dolog ez? Szerintem igen. Mint egy varasodó seb, amit felkapar az ember- örök nyomot hagy.

Mélyebbet, mintha kimondanánk egymásnak: teher vagy számomra, terhes az emlékezeted. De engem biztosan hülyének néznek emiatt, de csodálatos módon kifejtem számukra, hogy nekem erre nincs szükségem, sem lelki erőm, egy folyamatos és fölösleges lelki teherre s szeretném kimondani én azt, hogy "vége", mert fáj arra gondolnom, hogy elfelejtjük egymást- inkább mondjuk ki, hogy nem akarjuk egymást. Szerintem ez így becsületes és így tiszta.


Ti hogy vagytok a barátsággal?


Számomra teher és nyűg- ma már. Nincsenek barátaim, mert nem akarok barátokat. De néha igazán hiányoznak, de amint belegondolok a barátság mibenlétére, inkább meggondolom magam. Áldozatokat kell hozni egy barátságban, de talán én már nem vagyok képes áldozni. Már nincs miből. Az a kevés, ami megmaradtam, azzal kell kihúznom ebben az életben.

Kedvesem szerint talán már sohasem lesz barátom az életben, mert szerinte túl magasra tettem a lécet az emberekkel kapcsolatban. Valóban így lenne? Valóban én lennék mindennek az oka? Túl sokat agyalok fölösleges dolgokon? Egyszerűen szeretem az egyenes és egyértelmű dolgokat. Az őszinteséget és a nyíltságot. Ez lenne az a túl magas léc? Vagy az a barátság ára, hogy eladjuk és elfeledjük saját hitelességünket és hitünket önmagunkban? Én eladtam már a becsületem is egy- egy emberért- mondanom sem kell ugye, hogy nem érte meg.


Tudatos barátleépítés. A párom kifejtette, hogy többek között azért költözött fel Budapestre, mert több időt szeretett volna tölteni az itteni barátaival, s amint felköltözött, rájött, ezek nem valós, többnyire csupán értéktelen alakok. Persze mi szabjuk meg a mércét és mi társítjuk az értékeket az emberek mellé. Így kell barátot választani.

De mi van, ha az a választásunk, hogy nem szeretnénk barátokat? Mi van, ha nem szeretnénk már komolyabb emberi baráti kapcsolatokat- mert képtelenségnek látjuk az egészet? Persze vannak fontos és nagyon fontos emberek az életünkben, de egyikükre sem mondjuk, hogy a barátunk. Vagy ennyire közhellyé vált volna az "ismerős" kifejezés? És ennyire drága a "barát" szó?


Több tucatnyi ember és az a pár legfontosabb....hol vannak ma már? Elfeledve. 

Talán túl sok embert ismerek és túl sokan rabolnak el belőlem egy darabkát nap mint nap, mindazok, akikkel foglalkozom, mindazok, akikre rámosolygok, akiknek segítek- mindenkinek szétosztogatom a jóakaratom és a jószándékom, olyannyira, hogy legvégül már semmim sem marad valakinek / valakiknek, aki / k akár nagyon fontos / ak is lehetnének nekünk? Egy barát?

Talán én gyengülök és múlok el, de egyszerűen nincs energiám felépíteni valamit, ami úgyis összedől, vagy porig rombolok, mert úgy tartja kedvem, vagy mert másnak úgy tartja kedve, hogy földbe tipor. Persze aki mer, az nyer- tartja  a mondás.


Jelenleg a párom és a tyúkszaros munkám a legfontosabb. De szeretném, ha egyszer újra az élet lenne a legfontosabb és hogy annak apró örömeit ne vadidegeneknek, hanem barátoknak adományozzam.

Tudjátok, vannak a csalódott és összetört szívű szeretők, akik úgy vélik, már képtelenek lesznek szeretni bárki mást- én ugyanúgy vagyok ezzel: képtelen vagyok valahogy mindent újra kezdeni emberekkel, ismeretlenekkel és ismeretlen ismerősökkel. Könnyebb bevédenem a falat, amin megszólal a riasztó behatolás esetén, mint új tereket hódítani.

Elvesztettük valahol önmagunkat, valahogy lemaradtunk az áradó társadalomtól, s mi pedig valahogy kétszemélyes kolóniát alkottunk, ahová nem veszünk be senkit sem. A barátságokra rámentünk anyagyilag, egészségügyileg, társadalmilag de leginkább lelkileg...

Hogyan választja ki mégis az ember, ki és miért legyen a barátja, ha alapvetően elítél és megtagad minden szorosabbra váló emberi kapcsolatot? Talán félelemből, tartásból, a bizonytalan elkerülése és a csalódástól való félelem miatt?


Ti hogy álltok a barátsággal? 

Képesek vagytok még embereket szeretni, megbízni bennük és kinyílni előttük, hogy aztán jól beletapossanak a beletekbe is? Honnan van erőtök bájmosolyokkal élni az arcotokon olyanok felé, akik nem érdemlik meg még a figyelmeteket sem? Egyszer majd kiapad a forrás- mint nekünk- és a barátság csodájától elmenekültök, hogy megvédjétek még azt a keveset, ami belőletek megmaradt egy kupacba összekapart kis mócsing formájában. 

Vagy hirdethetném is magam:
Neo vagyok, 24 éves. Barátokat keresünk. Vagy várj egy percet... Inkább mégsem. 



Na jó, ez csak vicc volt...egy kis parádéskodás.




Köszönet mindazon kitartó olvasóknak, akik eljutottak a cikk aljáig!

Na és, ti hogy álltok a barátsággal?

14 megjegyzés:

  1. Hát igen ez érdekes egy téma. Nekem egy nagyon jó barátnőm volt, de pár éve összevesztünk, fél évig nem beszéltünk, kibékültünk de azóta semmi sem ugyanaz, ergo már csak úgy vagyunk... igazán egyikőnket se érdekli mi van... Azóta meg csak jó haverjaim voltak/vannak, akiknek addig tökéletes vagyok, amíg el kell mondani a bajukat, meg ha segítség vagy támasz kell, de ha én várnám ugyanezt akkor spuri van... ja meg ha sírni kell egy srác után, és ha netán kibékülnek utána ugyanúgy le van sz-rva h mi van velem. Ezért se szeretek nő lenni. A női barátság ritka... A férfiak közti barátságot őszintébbnek érzem... jobban is szeretek fiúkból álló csapattal lógni, mint lányokkal.

    Szóval nekem sincs senkim, akire azt mondhatnám barát... barát nincs, haver viszont bőven, amiknek a nagy része inkább csak érdekből áll fenn...

    Azt hiszem, az igaz barát megtalálása ugyanolyan nehéz, mint a nagy Őt felfedezni.

    VálaszTörlés
  2. Hú...nekem kurva sok csalódásom volt volt hogy 2 évig nem volt egy barátom sem csak a fiú akivel jártam de hát Ő fiú. aztán mikor már azt hittem a büdös életben nem lesz senkim tök hirtelen jött valaki. Szerintem nagyon ritka az ilyen valaki életében. Barátból 1 bőven elég. Nem csak barátság köt minket hanem üzleti érdek is talán emiatt tartja életben magát mert több okból vagyunk barátok.

    VálaszTörlés
  3. "A barátság egyéni vonatkozásban lelki, vagyis érzelmi, anyagi és kognitív erőforrás"
    Látszik, hogy ezt is valami közgázos arc írta wikibe...
    Borzalmas amikor erőforrásnak tekintik az embereket.

    Én azt látom, hogy ha adok valamit magamból másoknak, akkor elindul egy folyamat, ahol viszont egyre inkább csak ők terhelnek a bajaikkal, meg a párkapcsolati szaraikkal és az nem érdekli őket, hogy velem mi van. Na nem mintha támasz kéne, nem is azért.
    Ha van egy nagyon jó közösség, iskolában, munkahelyen, akkor azok sem ismerik meg igazán egymást, csak együtt vannak, mert úgy hozta az élet. Pedig az lenne a lényeg, hogy többet tudjunk egymásról, nem? Anélkül se téma nincs, se megértés nincs, se semmi.
    Így hogy szerezzen egyáltalán barátokat az ember?

    VálaszTörlés
  4. A múlt emlékei folyton folyvást csak kavarognak.
    Ellöktem magamtól a legjobb barátomat a szándékkal hogy valamit rajta javítsak :D
    S Ő megy tovább,emelt fővel de tört szívvel
    Én meg itt állok,egymagam,némán,kezemben a tőrrel...
    ---
    Szar dolog bezony :/ "Felnőtt"korban nem tudok jó kapcsolatokat kiépíteni.Habár valamennyire nyitott vagyok a világra mégsem találom a legtöbb emberen a fogást vagy azt a felületet amihez odatudnék simulni.
    A haverjaim a volt osztályaimból még csak rám se hederítenek(Eszükbe sem jutok),tehát ha én nem kopognék rájuk akkor le se szarnak(de még van hogy akkor is) A helyzetet a következő dolog nagyon jól jelzi:Apám nagyon "kedvesen" belegázolt a lelkembe és írtam egy segélykiáltást facebookra. Egyetlenegy ember írt valami vigasztalást nekem,ráadásul akivel nem is nagyon beszélek(mai napig sem) :D Nesze nekem kapcsolatok.
    Az életre szóló igazi barátságom meg én vágtam el. :D

    Az a közhely hogy a kapcsolatokat ápolni kell bassza meg magát("ha nem írsz rám,ma sem beszélünk"-.-).Sokszor úgy érzem hogy egyoldalú az egész,hát akkor meg minek az? S mégis.Időről időre összehívom azokat az embereket akikkel jól összekötött valami a múltban.Csak azért hogy feltöltődjek a boldogság érzésével vagy isteni sugallatra? Nem tudom.

    Már megcsömörlöttem, és rengeteg ősz hajszálam van ahhoz képest hogy csak 19 éves kisfiú vagyok. De mégis E0RY.Küzdök és bízva bízok XD
    Még valami okosság. :P A boldogság nem a cél,hanem az út.

    VálaszTörlés
  5. Én ezt a barátság dolgot mindig is lazán kezeltem. Gimibe 3 lánynak voltam a legjobb barátnője, volt egy akit nagyon szerettem, de amióta elkerültünk egymástól nem beszéltünk, de igazából nem is érdekel mi van vele. Kikoptunk egymás életéből, de amikor pl. megtudta, hogy kórházba vagyok, azért írt pár sort, hogy reméli, jól vagyok. Egy lánnyal maradt meg igazán a barátság a mai napig, de ez is inkább neki köszönhető, mert nagyon ragaszkodó típus (a nem rossz értelemben) és ha ő nem keres, ő is kikopott volna. Na de végülis mára már az életem részévé vált, és őszintén szólva jól esik, hogy van valaki akivel a csajos dolgokat is megtudom beszélni :) A 3. lány pedig mostanában vette fel velem a kapcsolatot, és ez is tök jól esett, nem is gondoltam volna.
    Pedig én alapjáraton olyan vagyok, hogy akire nem vagyok kíváncsi az hagyjon békén, aztán kiderül, hogy mégiscsak jól esik ha keresnek :)Ráadásul én elég ritkán keresek meg valakit, általában mindig mások keresnek meg engem.
    Mondjuk néha elcsodálkozom magamon, mert zárkózott típusnak tartom magam, nem állok csak úgy szóba akárkivel, mégis, valamiért körém gyűlnek az emberek, akikkel jól érzem magam. Eddig minden helyen sikerült beilleszkednem egy társaságba, és mindig meglepődtem, hogy milyen jól érzem magam velük.
    Szóval én úgy vagyok vele, hogy hiába tartom magam egy magának való embernek, mégis azért jó, hogyha van kihez elmenni beszélgetni, vagy ha van aki feljön hozzám egy kávéra. De ehhez kétségkívül meg kell találni a megfelelő embereket. Vagyis ők találnak meg engem.
    Ami pedig a legjobb, amikor olyan emberek akiket csak egy fél éve ismerek, és csak szimplán jóba vagyunk, szerveznek egy kis összejövetelt a szülinapomra. Még ha nem is a legjobb barátaim, jó dolog ez a barátságosdi :)
    Amúgy nagyon elgondolkodtató téma, nekem is sokszor jár ezen az eszem :)

    VálaszTörlés
  6. Én régen azt hittem, vannak barátaim ( régen eléggé sok mindenben hittem, amikben ma már nem), de aztán szépen észrevettem, hogy már nem igazán vesznek körül. Eltűntek, más dolgok érdeklik őket ( milyen érdekes, hogy mondjuk egy stílus váltás mennyire eltudja taszítani az egyiket a másiktól, vagy fordítva). Manapság nem is igazán beszélek barátságról, inkább olyan emberekről akik fontosak nekem. Egyesek úgy tartják meg mondják, hogy a barátság alapja a kölcsönös bizalom. Na már most régen annyiszor átbasztak, megaláztak, vagy vertek meg ezek az úgy nevezett barátaim, hogy alapvetően teljesen már szerintem senkiben sem tudnék bízni. Akik számomra fontosak, azokat lehetne éppen barátnak nevezni, de már majdnem mindegyikük vert át vagy adott olyan okot, hogy megszakítsak minden kapcsolatot velük, de ( ó az ember milyen gyarló) elkezdtem rettegni a teljes magánytól, s (ó én ostoba) ragaszkodtam hozzájuk. Mert már most is 266km re lakom minimum az első olyan személytől, akivel szívesen ''lógnék''. Na jó, ez nem teljesen van így, hisz itt van Evand Era, de a párja végett vele is ritkán tudok találkozni, meg egy két személy, de a találkozás gyakorisága ugyan olyan. Na meg a másik, hogy a régiekből itt maradt pár ember rengeteget iszik, ami fiatal koromban jó mókának tűnt, ugyanakkor manapság többre értékelek egy olyan bulizást, ahol körülöttem nem mindenki matt részeg, s netán még egy értelmes beszélgetésre is van esély. A harmadik amit említenék, az az, hogy egy páraknál a barátság átment olyanba (hála ennek az istenverte empatizmusomnak, amivel rögtön egy beszélgetésből átérzem a másik fél érzéseit), hogy (ahogy Neo is írta) darabokat akartak belőlem, amiket szépen el is vettek. Sokan titokzatosnak tartanak, csak mert nem árasztom el a világot a gondolataimmal, s ez nem azért van mert nem akarom valakivel megbeszélni, csupán annyi, hogy a legtöbb ember nagyon nem tud érdekelni, a másik ok pedig a már említett bizalmatlanság. Többek között....
    És párom sincs.
    Néha az az érzésem, valamit rosszul csinálok..

    darkhero

    VálaszTörlés
  7. Akkor végül is majdnem mindannyian ugyan abban a cipőben járunk...


    Azt hiszem az emberek elfelejtették az igazi kapcsolatokat és barátságokat. Ahogy elmegyünk mindannyian egymás mellett. Nem figyelünk egymásra, ember embernek a farkasa. Egymásban látjuk a veszélyt, félünk és tartunk egymástól.

    Szép suttyomban eljutott ide a társadalom- sőt nem is suttyomban hanem neonfényekkel villódzva ott lebegett felettünk mindig is...a modern társadalomban egyének vannak és nincsenek igazi közösségek.

    A jövő baráti köre a facebook- csoportokba való tartozás lesz? Ez a modern falka? Szép.

    Fura világot élünk, és mi hagytuk, hogy az legyen. :(

    Egyébként megjegyzem, mivel emberekkel foglalkozom, az emberek több mint 70%- ának még a köszönés sem megy, sem előre sem utólag...Milyen társadalomban fogunk élni? Ahol még a "szia" is egy idegen esetlegesen sértő kifejezés?! Aztabetyárkur*a mindenét! >:(

    VálaszTörlés
  8. Most olvasom ( a film után) a Gépnarancs könyvet. A posztban írtakról és kommentekről az egyik rész jutott eszembe, amit engedelmetekkel megosztanék Veletek:

    ''.... én pedig csak álltam ott, testvérek, mint akire ügyet se vetnek ezek az ügybuzgó brácsnüjök, s a végén elkricsáltam magam:
    - Én, én, én. Én senkit sem érdeklek? Valami állatnak néznek, kutyának? - Erre még hangosabban kezdtek gavarittyolni, és mindenféle szlóvókat hajigáltak felém. Úgyhogy még hangosabban kellett kricsálnom: - Én csak amolyan gépnarancs legyek? ''
    / Alex a színpadon amikor bemutatják az átalakítás eredményeit/

    Szívesen kifejtem miért pont ez jutott eszembe, de szerintem érthető...

    VálaszTörlés
  9. "Azt hiszem az emberek elfelejtették az igazi kapcsolatokat és barátságokat. Ahogy elmegyünk mindannyian egymás mellett. Nem figyelünk egymásra, ember embernek a farkasa. Egymásban látjuk a veszélyt, félünk és tartunk egymástól." - Egyetértek, és nagyon elkeserít.

    Az én helyzetem kicsit más. Elköltöztem az országból, a családomtól, 2 barátnőmtől (többi csak ismerős, de kettejüket hosszú évek óta töretlenül a barátaimnak tartom, és ők is engem) messze, így évente kb. 1-szer tudok csak hazalátogatni, nincs más, mint a netes kapcsolattartás. Ez is működhet, ha a felek akarják (én esetemben ezzel nincs gond).

    Egyik barátnőmmel 18 éve vagyunk barátok, másikkal lassan 10 (egyik barátság sem volt zökkenőmentes, de mindig meg tudtuk beszélni a felmerülő problémákat). Adunk-kapunk, és őszintén megmondjuk azt is a másiknak, amivel nem értük egyet, amit nem szeretünk, ami nem tetszik. (A 2 barátnőm teljesen különböző közegből származik, teljesen más érdeklődési körrel rendelkezik, valamint nem ismerik egymást.)

    Ilyen kapcsolatokat nem könnyű kialakítani, de nem is lehetetlen. Én nem érzem, hogy tudatosan választottam volna őket. Mindkettőjüket a véletlen sodorta az utamba (vagy a Sors akarta így? - ez egy másik téma).
    Mindenesetre hálás vagyok, hogy a barátságukat a magaménak tudhatom. Sokszor húztak ki a sz*rból, én is ott segítek nekik, ahol tudok.

    Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy nem egy barátnak hitt ember vert át, alázott, vagy lopott meg, és még sorolhatnám. Így utólag visszagondolva egyik-másik még mindig fáj, de úgy tekintek ezekre az emberekre/emlékekre, hogy épp miattuk tudom megbecsülni a barátaimat.

    VálaszTörlés
  10. Oh.
    Nekem leginkább fiatalabb koromban volt sok barátom. Mára már nem mondhatnám, hogy volnának. Az vigasztal, hogy engem egyetlen gyerekkori "árulás" ért csupán, amit sikerült kihevernem. Ha új környezetbe kerülök, akkor az elején félénk és zárkózott vagyok amíg meg nem szokom a közeget. Utána megnyílok legyen az bárki, szó szerint (kis naiv vagyok amit nem bánok).
    Barátainkat azért is "veszítjük el", mert tovább fejlődünk, magasabb "szintre" lépünk. Lezárjuk azon kapcsolatainkat, amik fejlődésünk útjában állnak. Teljesen természetes.
    Idővel úgyis találkozunk azzal vagy azokkal a személyekkel akikre szükségünk van.
    Én nem bánom, ha valakinek adok magamból, mert akkor ő már több lesz általam, csak sajnos olyan helyen keresem a velem egy szinten rezgőket ahol még nem találtam meg őket.
    Különben is ti is kaptatok a barátaitoktól és többek lettetek tőlük. Hát akkor hova ez a siránkozás. Mindennek eljön a maga ideje. Fel a fejjel, előbb-utóbb mindenki megtalálja a foltját.
    Engem a párom tiltott el annak idején a barátaimtól, azóta a többieknek is meglett a maga élete nem csak nekem (a nők állnak a férfiak barátsága közé legtöbbször).
    Az emberi kapcsolatok jönnek-mennek, ilyen-olyan okból kifolyólag, szóval semmi megrázó nincs ebben. Most ez van, aztán majd lesz más is, fogod te még ezt másképp is gondolni Neo, biztos vagyok benne ;P
    [bocsánat nem túl friss az agyam ehhez ha érthetetlenre sikerült volna néhány sor]

    VálaszTörlés
  11. Nos, nekem van barátom. Mi több, barátaim. Olyan barátaim, akik pontosan annyit marnak ki belőlem, amennyit én belőlük. Olyan barátok, akikhez hajnal 3-kor úgy csöngetek be, hogy 5-kor mennek kidolgozni a belüket is. olyan barátok, akik akkor jönnek hozzám, amikor csak akarnak, és csodák csodájára akarnak. Én is akarok. Mert nekik akarom adni az életem, és életet kapok cserébe. Életben tartást, életre vágyást.

    Persze vannak olyanok is, akik engem tartanak barátnak (ami pontosan azt jelenti, hogy élve fel akarják falni a türelmemet és jóakaratomat), de őket a legkedvesebb pillanatomban sem nevezném barátomnak. Sőt, általában sehogy.
    Néha az az érzésem, hogy az emberek totálisan hülyének néznek, egy érzelgős, kihasználható idiótának. Az ilyen személyek "rövid" (khm) ideig maradnak meg a társaságomban, mivel hamar rájönnek, hogy engem nem tudnak átverni.

    Talán mindehhez köze van annak, hogy a gondolataikba látok.......

    VálaszTörlés
  12. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  13. Általánosban volt egy nagyon jó barátom, viszont amikor két különböző gimibe kerültünk, fokozatosan eltávolodtunk egymástól annak ellenére hogy a mai napig ugyanabban a városban lakunk. Ez sajnos főleg az én hibám, mivel sajnos elég szar vagyok a barátságok ápolásában.:( Én is kicsit zárkózott vagyok, sokszor a saját gondolataim jobban lekötnek, mint a környezetem. Tizenhat évesen meg szociofób lettem, ami miatt gimis éveim a poklok pokla volt. Embergyűlölő lettem, de a legjobban persze magamat utáltam.Bulizni se jártam és barátaim meg barátnőm se volt. Amikor egyetemre kerültem, akkor viszont bekerültem egy új társaságba és hála nekik kinyíltam és amúgy az emberekkel is jobban kijövök. Végre találtam olyan embereket, akikkel jól érzem magam és érdekel is, hogy mi van velük. Ugyanakkor bennem van a para, hogy amikor mindegyikünk abbahagyja az egyetemet, akkor szét fogunk széledni és akkor újra belesüllyedek a magány mocsarába. Nehéz tényleg új barátságokat kötni, pont azért, főleg nekem, akit kurva könnyű megbántani és fél, hogy csalódik másokban. Az egyedüllétet szeretem, a magány viszont a halálom, a kapcsolatteremtésben ugyanakkor gyenge vagyok. Ebben benne lehet egy gyerekkori trauma is, ami miatt félek, hogy akiket szeretek, azokat mind el fogom veszíteni.

    Egyszóval: a magány szar és nem kívánom senkinek se!

    VálaszTörlés

Ezeket is ajánljuk: