"kamupók": Kósza gondolatok

Az ember folyamatosan változik - hol szűkebb, hol pedig bölcsebb a látóköre. Valójában folyamatosan bölcsebbé válik, érik akár a jó bor idővel. Tehát amikor valaki fejlődik - tágítja a látókörét - először mindig saját korlátaiba ütközik. Az emberek úgy érzékelik, mintha szűkült volna a tér amiben eddig éltek, de valójában nem így van. Saját korlátaikon lépnek túl egy tágasabb térbe aminek még nem ismerik a korlátait és miközben oda tartanak még vissza felé néznek, tehát olyan mintha háttal mennének előre az úton vagyis hátrafelé járnak. Közben végig régi odújukat figyelik ahogy egyre kisebb lesz és mindannyian ennek a folyamatnak vagyunk áldozatai.

Igazából félünk szembe nézni az úttal ami ránk vár, az életben is rengetegszer fordul elő velünk ilyesmi, megfutamodunk. Ha bármi olyat észlelünk ami árthat nekünk rögtön a hátunkat fordítjuk oda ösztönösen, hogy védjük magunkat. Ezzel nincs is baj, hiszen a testünknek a hátoldala az akaratunk helye. Ha fizikailag gyengék is vagyunk, de a lelkünk erős, mivel az akaraterő nem a fizikai teherbírásunkhoz kötött, hanem a lelkünkhöz. Nem egyszer volt már példa életünkben amikor a test már feladta volna a küzdelmet, de a puszta akaratunk tovább vitt minket. Remélem érthető, hogy fejlődés előtt miért tűnik oly csekélynek az addigi környezetünk.